Mindenkinek elkezdődtek a dolgos hétköznapok, munkahely, iskola, óvoda. Megszaporodtak a közösségi oldalakon a mosolygó tanévkezdő, ünneplős diákok, a gyülekező piros pontok, hibátlan dolgozatok, dicséretek, versenyeredmények fotói. Már a bizonyítvány osztás idején is szöget ütött a fejembe a gondolat, hogy már az élet minden területén versengünk, és ezzel is eggyel több olyan dolog van, ami miatt stresszelhetünk. Miért csak a legjobbat ünnepeljük? A kettes dolgozatot miért nem mutogatjuk? Milyen hatással van ez az életünkre, és gyerekeink életére? Amikor elkezdtem írni ezt a blogot anyaként, és szociálpedagógusként, elhatároztam, hogy bizony nem csak az idillt, a sikereket fogom megosztani, hanem azt, hogy hogyan birkózunk meg a nehézségekkel. Nos, az én lányom egyenlőre elég érzékenyen reagál a versenyzésre. És bevallom, néha velem is előfordult már a munkahelyemen. Szerencsére NyugiPapinak mindenre van megoldása! Olvassátok szeretettel az írását a helyes önértékelésről, és a versenyhelyzet kezeléséről!

Minap jött haza az unokám az iskolából az ötödik elsős napján, és sírva panaszkodott, hogy még csak Mignonos pecsétet kapott, „cuki mókust” még nem. Pedig az iskolában, amikor tudta a választ, gyakran jelentkezett, de alig szólította fel a tanító néni és amikor felszólította egy alkalommal, nem jó választ adott. Így ő már csak az utolsók között van, és így rossz értékelést fog kapni év végén.

Persze nagyapai és pszichopedagógusi szívem rögtön megszólalt és kezdtem gyűjteni a muníciót, hogy mi módon fogom hétvégén elmagyarázni a helyes önértékelés folyamatát, valamint a versenyhelyzet kezelését. Mi tagadás, egy másik felnőttel könnyebben tudnám magam megértetni még én is. De a helyzet ennél nehezebb, egy motivált és a szülei által felkészített, elsős kislánnyal kell elfogadtatni magam, akit négy nap után az első kudarc nagyon megviselt.

A jelenség háttere sajnos ismert. A mai világban a rohanás mellett, a folyamatos csúcsra járatás a fő stresszor. Ez harcolja le a dolgozót, a vállalkozót, a tanulót. Ezt sugallják a reklámok, ezt a közvélemény megítélése (csak az első számít). Felréved bennem a közelmúltban véget ért olimpia, ahol úszó világklasszisunk Cseh László mosolyogva és elégedetten állt két másik világklasszissal a dobogó második fokán. Nem csak a riportert, hanem az érdektelen (nem magyar) nézők millióit is meghatotta a látvány.

Felvetődik a kérdés, hogy lehet-e örülni a második helynek. Valamilyen furcsa és számomra nem is megmagyarázható okok miatt a magyarok, gyakran „nemzeti stresszként” élték meg a második helyet. Azt gondolom, hogy minél előbb meg kell értetni a gyerekeinkkel, hogy fontos és elismerésre méltó a küzdelem, az első helyre való törekvés. Azonban legalább mi, szülők ne feledjük, hogy amikor valakit először szólít fel a tanító néni, akkor a 23 másik tanuló nem utolsó, hanem a legközelebbi felszólítás egyik jelöltje, éppen ezért ne stresszeljen emiatt.

Az unokámmal történt beszélgetéskor elsőként a két otthoni kutyánkkal próbáltam példálózni. A kisebb és fiatalabb sokkal hamarabb ér oda, ha hívjuk őket a teraszra egy kis simogatásra, játékra. Kérdeztem is a gyereket, hogy a másodiknak odaért vizslát is meg szokta simogatni, igaz? Persze. Újabb kérdés: a másodiknak odaértet nem szereti úgy, mint az elsőt? Dehogynem. Megértette, hogy nem a helyezés dönt mindig, mindenről. Megkérdeztem, hogy miért van jelentkezés az iskolában és nem azonnali válaszadás mindenki részéről egyszerre? Nagyon lényegre törően (örömmel véltem felismerni egy-két tanári érvet, magyarázatot, ami segített elfogadtatni a gondolataimat) válaszolva mondta, hogy akkor hangzavar lenne és a tanító néni senkit nem értene, és nem tudná eldönteni ki, mit mond. Erre a második gondolatra építettem fel a „fel-nem-szólítás” ideológiáját. Egyszerre, egy alkalommal csak egy tanuló szólítható fel. De mindig mást és mást szólít fel, tehát egyszer mindenki lesz első és megvárja, hogy a mások is lehessenek elsők. Lesz még sok, sok lehetősége dicséretet gyűjteni, és nyugodjon meg, nem csak ez alapján fogják megítélni a teljesítményét, és az életben sem csak a helyezés számít.

A gyerekek lelki finomsággal és értelemmel fordulnak a számukra érthető és elfogadható érvek felé, megkönnyítve maguk számára a történések értelmezését, befogadását. Talán így utólag még azt is mondhatom, hogy sikerült elültetni a másik helyzetbe hozásának lehetőségét, ill. megnyilvánulásának támogatásának gondolatát is. Ez utóbbin majd még dolgozunk.

 Ti is aggódtok a teljesítményetek (otthoni, iskolai, munkahelyi) miatt?