Az elmúlt két hetem igencsak bővelkedett feszült helyzetekben. Úgy éreztem, hogy vizsgáztat az élet. Mintha csak mondaná: „Elindítottad ezt a stresszoldó blogot???? Akkor most mutasd meg, mit tudsz! Most legyél NyugiAnyu! Lássuk ki a legény a gáton!” Jelentem talpon maradtam, bár egy kicsit remegett a térdem, amikor a gyerekkel a haemato-onkológián ültem. Azért rögtön elárulom, hogy minden rendben vele, nehogy végig izguljátok az egész bejegyzést (nem szeretném a stressz-szinteteket feleslegesen növelni :) ), „csak” mononukleózisa van (megspékelve egy középfül-gyulladással), de nehéz pillanatok állnak mögöttünk. Elmesélem, hogyan küzdöttem meg az idegőrlő napokkal. Például úgy, hogy kiírtam magamból. :)

Először csak azért izgultam, mert múlt hét hétfőn angolul kellett előadást tartanom egy nemzetközi konferencián. Ez először történt meg életemben, így egyrészről nagyon lelkesen készültem, prezentációt készítettem, gyakoroltam, másrészről az utolsó napokban néha liftezett a gyomrom. :) Éééés akkor 3 nappal az előadás előtt megbetegedett a fiam. Nem a legjobb időzítés gondoltam, de a betegség soha nem jön jókor. Azután, kiderült, hogy a gyermekorvosunk szabadságon van, nem tud házhoz jönni, el kell vinni a picit a helyettesítőjéhez. Nos, nekem aznap délelőtt le kellett adnom a prezentációm végleges verzióját, ami persze nem volt még kész. Összeegyeztethetetlen. Azonnal beszéltem a szüleimmel, persze nekik pont szerződés-aláírásra kellett volna menniük. Ekkor gondoltam először, hogy „Mi jöhet még?” . Később, amikor negyedik alkalommal jutott eszembe ez a kérdés, megfogadtam, hogy soha többé nem teszem fel, mert az élet mindig képes rákontrázni. Szerencsére le tudták mondani, hogy besegítsenek nekem. Ilyenkor mindig hálálkodom, hogy milyen jó „klánban élni”, ahogy barátnőim szokták a családunkat hívni. :) Igen, a bajban azonnal összezárunk! Erre persze nem csak ilyenkor kellene gondolni, hanem minden egyes pillanatban örülni annak, ami van. Végül kisebb nehézségekkel, de megoldottuk ezt a napot. Hétvégén a beteg gyerekkel az ölemben gyakoroltam az előadásomra, és úgy tűnt, hogy minden rendben lesz. Hétfőn egy-két feszültség-levezető gyakorlat (természetesen elárulom majd, hogy mik voltak ezek) és logisztikai megoldás (ezen a napon sem volt egyszerű) után sikeresen megtartottam az előadásomat. Megkönnyebbültem és úgy gondoltam, hogy sínen vagyunk. Kiderült, hogy tévedtem, most jött csak a java.

A fiam sajnos egyre rosszabbul lett, közel negyven fokos lázzal. Másnap a doktor nénik (aki szerencsére visszajött a szabadságról) megállapította, hogy valószínűleg mononukleózisa van a gyereknek. Ez azért érdekes, mert főleg kamaszok szokták elkapni, így egy 2 évest komolyan lever a lábáról. Biztosat azonban csak vérvétel után lehet tudni.

Vérvétel…. A gombóc újra lekúszott a gyomromba. Halványan emlékszem, milyen volt, amikor a nagylányomtól 3 évesen vért vettek. Nem épp anyai szememnek és szívemnek való látvány. Nem volt mit tenni, másnap reggel a láztól és betegségtől teljesen levert és enervált cseppemmel jelentkeztünk a laborban. Persze előttünk minden gyerek végigüvöltötte az egész procedúrát. Ettől a kint várakozó szülőket leverte a víz, a gyerekek meg már előre sírtak. Na, itt aztán láttam mindenféle nyugi-módszert. :) Volt, aki azt mondta a gyereknek, hogy nézd más is fél, mégis bemegy. Hallottam az ellenkezőjét is, hogy a másik kisfiú bezzeg milyen bátor. Jött a hitegetés, hogy nem is fáj, és a leszúrás, hogy miért kell egy ilyen kis apróság miatt ekkora hisztit csapni. Egyik sem működött persze. Jóóó, nekem a 2 évesnek még nem igazán kellett magyaráznom, hogy mi vár rá, de a naggyal ilyen esetekben (oltás, vérvétel, kellemetlen, vizsgálat, stb.) mindig a realitás talaján maradok. A saját szintjén mindig tudja, hogy mire számíthat, de szerintem a legfontosabb, hogy ne izguljon feleslegesen. A várakozás idején, sőt a vérvétel alatt is, jól jött a nagy figyelemelterelő hadművelet. Persze ebben az esetben alap, hogy a szülő ne idegeskedjen. Ilyenkor nekem mindig az segít, ha arra gondolok, hogy mivel segítek a gyereknek. Semmi pánik erről is írok majd. Egy dolgot nem tudok szabályozni: a mérhetetlen izzadást stresszhelyzetekben. :) Megoldás csakis egy Vileda törlőrongyból készült ruha lehet. :) Szóval végigbeszélgettük a kicsivel a vérvételt, meg se nyikkant, csak válaszolgatott a nem túl fantáziadús kérdéseimre. Például, hogy mi legyen a reggeli. Jókedvűen mentünk haza, de megint csak korai volt az öröm.

Délután apukám segítségével (már megint a logisztika) eljutott a labor eredmény a gyerekorvosunkhoz, aki kimondta az ítéletet: ezzel a haematológiára kell menni. Itt kihagyott egyet a szívem. Bár szerinte még mindig a mononukleózis a bűnös, de a vérkép nem támasztja teljesen alá, inkább vizsgáljuk ki, menjünk biztosra. Jelzem a leleten volt egy rakat + és – jelzés, így elkövettem azt a hibát, hogy interneten utánajártam az eredményeknek. Tudtam, hogy nem kellett volna, de nem bírtam megállni. Ezek után biztosan tudtam azt is, hogy nincs semmi baja, de azt is, hogy leukémiás. Szuper. Soha ne keresgéljetek neten az orvosi leleteitek után. Így történt, hogy másnap reggel a haemato-onkológián találtuk magunkat. Először nagyon nyomasztónak találtam. Ott várakoznak a gyerekek szüleikkel, a nagyobbak egyedül, és nem tudhatod, hogy ki milyen eredményre vár… A kisebbek persze nem annyira türelmesek, nyafognak, a szülők próbálják lekötni őket. Az én kicsi fiam megelégedett azzal, hogy órákon keresztül sétálgassak vele az ölemben. Legalább megvolt a karedzésem. :) Később, ahogy megszoktam a helyet, már nem is találtam annyira negatívnak, hanem kifejezetten motiválónak. Ott ültek a bátor kisgyerekek, akiknek egy újabb vérvétel, vagy injekció már meg sem kottyan, és a daganatos betegségekből meggyógyult nagyobbak, akik pontosan ugyanazokról a dolgokról beszélgettek, mint bármely más kamasz, és mintegy mellékesen jöttek az aktuális kontrollra. És végül a határozott, kívülről mindig vidám anyatigrisek, akik tűzbe mennének a gyermekeikért. Illetve azt hiszem már tűzbe is mentek. Ahogy körbe néztem, úgy éreztem, nincs miért aggódnom. Persze egyáltalán nem megnyugtató az érzés, hogy nem tudod, kívülálló vagy-e, esetleg közéjük tartozol… Mindenesetre arra koncentráltam, hogy a gyerekem nyugodt és jókedvű maradjon. Ez sokat segített. A szakorvos megerősítette a mononukleózist, és bár még egy kontroll és egy vérvétel vár ránk, nagy kő esett le a szívemről.

Csak, hogy teljes legyen a történet, elárulom, hogy ismét túl korán lélegeztem fel, mivel közbejött még egy középfül-gyulladás, amikor azzal riogatott a doktor nénink, hogy lehet, hogy felszúrják a kicsi fülét, de ekkor már edzettnek számítottam. Ráadásul nagyon cukik voltak a fülészeten, eszük ágában nem volt szurkálni, és még egy kedves zumbás ismerős is a segítségünkre volt. :) Végül 11 nap láz után kaphatott megfelelő gyógyszert és elkezdett felépülni az én kicsi hősöm.

Sokat tanultam ebből az időszakból, amit meg is osztok veletek hamarosan. Ezennel elindítom a „Maradj nyugodt feszült helyzetekben!” sorozatot! :) Egyúttal várom a ti történeteiteket és túlélő tippjeiteket is! Nagy hála a mi kis család-klánunknak, amiért mindig számíthatunk egymásra! Köszönöm a ti türelmeteket is, amiért lassan érkezett a blog folytatása. És végül, de nem utolsó sorban el kell, hogy mondjam, hogy sokat köszönhetek a kedves zumbás csapataimnak is, amiért támogattak. Lehet, hogy mostanában egy kicsit többet hoztam haza az órákról, mint amit vittem. :) Hálám jeléül a heti ötösben (a fenti okok miatt inkább kétheti ötösben :)) egy (picit talán elfogult) listát olvashattok arról, hogy miért a tánc a legjobb feszültség-levezető módszer! :)

Ti milyen nehéz helyzettel találkoztatok mostanában, és hogy oldottátok meg?